2012. február 12., vasárnap

A használhatóvátétel


Na, korábbi elhatározásomhoz híven úgy alakult, hogy került hozzám egy pár olyan hangszer, amikre nagy valószínűséggel egy hangszerész azt mondaná (nem jogtalanul), hogy nem érdemes megjavítani (persze főleg az ár miatt). Az első darab egy olyan gitár, amiről nem igazán lehetett eldönteni, hogy most akkor mi is pontosan, mivel fémhúrokkal volt felszerelve, és a formája is ezt sejtette, viszont a nyakkialakítás ehhez túl gyenge volt, és ráadásul az alsó nyereg teljesen hiányzott a hídból.

Ilyet még soha nem is láttam. Egyszerűen (szándékosan vagy véletlenül) kifelejtették az alsó nyerget, így valami olyasmi hangja volt a hangszernek, mintha egy nagyon ortó szitár lenne.






















Ezeken a képeken az látható, hogy mennyire volt stabil a nyakbeillesztés összeszerelt állapotában. Gazdája arra panaszkodott, hogy nem tudta behangolni, és milyen szerencséje van, hogy nem tört ki a nyak úgy ahogy van próbálkozás közben. A képeken látszik, micsoda holtjátéka volt a dolognak, és nem mellesleg látható, hogy mennyire fantasztikusan vannak beillesztve a bundok (talán nem is kellett volna szerszám hozzá, hogy kiszedjem őket.

Amikor aztán kiszedtem a kis csavart, ami összefogta a két részt, az egész széthullott a kezemben.
Úgyhogy először is hozzákezdtem, hogy valami stabilabb megoldást találjak a nyak-test kapcsolódáshoz. A terv az volt, hogy mind a vájatot, mind a nyak illeszkedő részét úgy alakítom ki, hogy fecskefarkas csapolással kapcsolódjanak, így megakadályozva, hogy a nyak kiforduljon a helyéről. Meglehetősen nehéz úgy volt, ugyanis a vájat már eleve túl bő volt, ezért belülről ki kellett pótolni egy darab fával (majd látszik a képeken), illetve a nyak úgy feküdt fel a felületre, hogy mind oldalirányban, mind a nyak dőlésszögében kezelhetetlen volt, ezért ide is kellett ragasztanom újabb darab fákat, hogy aztán ezeket ledolgozva kialakítsam a helyes irányokat.

Így nézett ki eredetileg a persely, teljesen merőlegesek a falai a kávára, nem csoda, hogy ez nem tartott semmit, ráadásul még ide is fújtak lakkot.
Ez pedig már az általam kialakított forma, ami nem lett igazán esztétikus a beragasztott mahagónidarab miatt (az volt kéznél a műhelyben), de a ferde kialakításnak köszönhetően megfogja a nyakat.
És íme a nyakpersely pozitívja, ami így eléggé durván fest, és nem optikai csalódás, hogy ilyen ferde a felfekvési felület, csak így lehetett egyenesbe hozni a nyakat úgy, hogy a fogólap széleinek meghosszabbítása belül essen a képzeletbeli alsó nyergen (azazhogy a húrok a nyak felett fussanak majdan)
Itt jól látszik, hogy egy darab egy darab fát ide is felragasztottam, és azzal együtt dolgoztam ki a felületet, hogy ne vegyek el a nyakhosszból, és mert nem akartam tovább mélyíteni a felső tőkét, már így is elég vékony volt az anyaga.
Íme a kettő együtt, a túlnyúló fogólaprész még külön élvezet volt, amíg kisakkoztam, hogy pontosan illeszkedjen a megcsiszolt tetőre, hogy azokat is összeragasszam, ezzel is erősítve a kötést.
Addig-addig farigcsáltam mindkét oldalt, amíg úgy nem illeszkedtek, hogy maguktól is egybemaradtak, és nem volt holtjátékuk, aztán jöhetett a ragasztás, illetve, mivel nem akartam magam nagyon megszívatni, előbb elvégeztem a szükséges teendőket a fogólappal kapcsolatban, az ilyesmi sokkal könnyebb úgy, ha még külön van a test meg a nyak.

Így nézett ki a dolog, mielőtt szétszedtem, látszott, hogy azért használták ezt a gitárt valamikor, nem is keveset.
Ebből akár még klónozni is lehetne az előző gazdáját.
Most nem akartam leírni a bundozás menetét, lesz egy külön erről szóló bejegyzés, ez most csak ilyen előtte-utána, meglepően szép lett a bükk fogólap.
Ez még a síkolás alatt, még kicsit pillanatragasztós a fogólap
Így néz ki végleges állapotjában, persze ez már a munka végén készült.

Érdekes, hogy a hangszer ugyan fémhúrosnak nézett ki, a fogólapja sík volt (vagy legalábbis szeretett volna az lenni), ami egyértelműen a nylonhúros klasszikus gitárokra jellemző. Én úgy döntöttem fémhúrosat csinálok belőle, mivel elég masszívra sikerült a nyakbeillesztés, és a hangszer gazdája is ezt szerette volna. Ezért csináltam egy kis íveltséget a fogólapnak 20"-es körnek megfelelőt, ez nagyon enyhe, de már érezhető. Külön buli volt, hogy a hangszer nulladik bundos, ami azt jelenti, hogy a húrok nem egy felsőnyergen fekszenek fel, hanem egy bundon, ami ha jól meg van csinálva, talán jobb megoldás is lehet, mint mondjuk a műanyagnyereg, de itt elég sok munka volt vele, utólag még ki is kellett cserélni azt amit betettem, mert nagyon alacsonynak bizonyult. Nyereg persze itt is van, de csak a húrok megvezetésére szolgál (a köztük lévő távolság szabályozására), nem pedig a magasságuk beállítására. Utólag sokkal könnyebb állítani egy hagyományos nyergen, mint a nulladik bundon, mivel az első esetben csak a vájatokat kell mélyíteni, vagy feltölteni, míg a másodiknál ha magas, le kell csiszolni a fémből, ha alacsony, akkor pedig ki kell cserélni. Miután megvoltam a fogólappal és a bundokkal, jöhetett a nyak és a test összeragasztása.


Miután mindezzel megvoltam következett a menzúra kimérése a már fix nyakkal, és az alsó nyereg helyének kimarása.

Így nézett ki eredetileg a híd, illetve itt már le van csiszolva a tetejéből, én el nem tudom képzelni, hogy felejthették ki belőle az alsó nyerget, vagy hogy hogy játszott ezen valaha is valaki, mondjuk lehet, hogy a húrok alá tettek valamit, csak aztán az útközben elveszett, de ez mindenesetre elég durva.
Itt látható a jövendőbeli alsó nyereg vonala bejelölve, nem véletlenül nem merőlegesen a menzúrára, mivel a vastagabb húroknál szükség van egy pár milliméteres kompenzációra, hogy tisztán szóljon a hangszer, ugyanis minél vastagabb a húr, annál merevebb, vagyis annál kevésbé tud rezegni a vége felé, azaz annál kisebb lesz a valójában rezgő húrrész, ezért magasabb lesz a hang, tehát hosszabbra kell hagyni a húrhosszt, hogy az adott feszítettségen adott hangon szóljon és stimmeljen a bundkiosztás. :) Micsoda gyönyörű mondatszörnyeteg, és kötőszavak gazdag tárháza :)
Éppen marás közben. A híd mellé felfogattam egy egyenes felületű pallót, azon toltam a maró talpát, amit egy megfelelő távolságra leragasztott léc vezetett meg.
Mindig vártam, hogy használjam ezt a gépet ilyen felsőmaró formában, de teljesen kiábrándultam belőle (a konzolból), mivel a műanyag megoldás össze-vissza nyaklik, alig bírtam vele tisztességesen kimarnia  vájatot.
Íme a végeredmény nyers formájában.
Miután ezekkel megvoltam, következett a felhúrozás, és a beállítás, az alsó nyereg magasságának kidolgozása, és a nulladik bundé, a kulcsok olajozása, tisztogatás és ilyen apróságok.

Tadám, ahogy tanulótársam szokta mondani, ha elkészül valamivel.
És szerintem abszolút megérte megjavítani, és öröm (is) volt vele dolgozni!
És akkor legyen itt a végén még egy ilyen, hogy kiderüljön, milyen hangja lett a kicsikének.


3 megjegyzés:

  1. Van egy érdekes kettőssége a hangszernek. Amihez hozzányúltál, az gyönyörű lett, de a fedlap valahogy még olyan igénytelen maradt, mintha én lakkoztam volna le ecsettel a fürdőszobában. Ha lett volna időd/módod/felkérésed rá, a fedlappal mit csináltál volna (tudtál volna csinálni), hogy esztétikailag illeszkedjen a gyönyörű fogólaphoz és húrlábhoz?

    Zs

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hát az újralakkozás mindig adódó lehetőség, csak az van, hogy egyelőre nincs saját kompresszorom/pisztolyom/lakkozókamrám, úgyhogy az ilyen feladatok nagy fejtörést okoznak. Most már eljutottam oda, hogy van egy ismerős, akinél tudok ilyen jellegű munkákat is vállalni, de akkor is nagy meló, és sokat kell vele utazgatni. Itt a hangszer gazdájának nem volt gondja a kinézettel, és én is jobb szeretek megmaradni az eredeti megoldásoknál, ha azok nem rombolják akusztikailag a hangszert.

      Törlés
  2. Csinos kis gitár lett, a hangja is rendben! Azóta eltelt 5 év, vajon
    milyen állapotban van? :)

    VálaszTörlés