2012. május 26., szombat

Hogyan helyezzem el az előző bejegyzés termékét?


A teljesség kedvéért írom ezt a bejegyzést, ugyanis a kávatörött Epiphone szerencsére egy keménytokban volt, amikor megsérült, gondolom ennek is köszönhető, hogy "csak" ennyire sérült meg. Mivel amúgy sincsen másik gitártokom, gondoltam, megpróbálom rendbehozni a tokját is, hogy legyen miben tartani, legalábbis amíg nem lesz valami más. A toknál igazából pusztán arra törekedtem, hogy visszaállítsam amennyire lehetséges a korábbi stabilitását. Sajnos a képek meglehetősen rossz minőségűek, viszont van néhány olyan ragasztás, amilyen fajtákat eddig még nem mutattam be, ezért is lehet érdekes. A tok több helyen is el volt törve, és mivel az ilyesmit, lévén, hogy pozdorjalemezből van a teteje, háta nem lehet összehúzatni, kellett rá valamilyen toldást alkalmazni.

Hát ez meglehetősen homályos lett... A lényeg az, hogy ez ilyen állapotban teljesen használhatatlan volt, mert nyeklett ide-oda, semmi védelmet nem biztosított a hangszernek, sőt nagyon lecsukni se lehetett.
Úgy oldottam meg a dolgot, hogy egy fa lapot illesztettem a törött felületre (a tetőre azért ilyen vastagot, mert itt a másik oldalon nem akartam meglapolni, elég csúnya lett volna kívülről.
Ez a tok "kávájának" törése így most viszonylag egybenlévőnek tűnik, de valójában teljesen szétnyílt a két fél.
Ez pedig a hát csodálatos pozdorjalemeze, szerencsére ennek a törése nem nyúlt teljesen végig a felületen.
Belülről pedig így festett a bélés alatt...
Maga a hát és a káva is a tok alsó felénél elváltak egymástól, amivel a fő probléma az volt, hogy nem nagyon volt ragasztási felület, aminél fogva a kettőt össze lehetett volna húzni.
Ebben a javításban az a jó, hogy meg lehet mutatni rajta, hogy milyen anyagokkal lehet megtoldani egy törést, repedést. A második képen volt a tömör fa megoldás, tulajdonképpen ezt alkalmazzuk a legtöbb esetben vonós hangszerek repedéseinél, csak sokkal precízebb, és jóval megfontoltabb formában (mivel én itt most csak a nagyjábóli méretre és vastagságra figyeltem). Ugyanakkor bizonyos helyeken használhatunk gézt vagy szövetet (zsákvászont) is, ennek előnye, hogy vékony, de mégis megtartja a ragasztót, kicsit olyan, mint az üvegszálas vagy karbonszálas anyagok annyi különbséggel, hogy ez se nem üveg se nem karbon, hanem géz :). Harmadik megoldás tulajdonképpen az előzőnek egy variációja, amikor furnért használunk, ez főleg íves felületeknél kézenfekvő, mivel a furnér hajlékony. Na lássuk:

A hát gézzel
Kívülről is a biztonság kedvéért

A kávát furnérral
Kívül-belül
A maradék hézagokat egy kis gézerősítéssel csodásan össze tudjuk húzatni.
Mondjuk nem épp ragasztótakarékos megoldás, de ez van...

Aztán ha minden megvan, jöhet a bélés és a külső borítás visszaragasztgatása, ahol lehetséges
És így már van ragasztási felület a káva és a hát húzásának.
A műbőr borítás is segíthet a szilárdításban
Ezt a képet valamiért nagyon szeretem. Az a címe, hogy A szófogadó szorítók :)
A tetőn nem volt könnyű dolgom, mert a hajlított perem, amin a zsanérok is voltak, teljesen össze volt töredezve.

Itt is a gézes megoldást alkalmaztam, csak előbb kisakkoztam mennyire lesz szükség
Így ni
Aztán jöhetett valami alakítás-szorításszerűség, őszintétlenség nélkül mondhatom, hogy ez volt a legnagyobb szívás ragasztás, amit valaha csináltam, mert a szorítók sehogy sem akartak a helyükön maradni, végül aztán tanulótársam segítségével sikerült úrrá lenni a problémákon.
És végül használhatóvá vált. Kissé ütött-kopott maradt ugyan, de a célnak, hogy védelmezze tartalmát így már nagyszerűen megfelel.
És a bélést is sikerült szépen visszaragasztgatni.

2012. május 25., péntek

Gitár feltámasztás

Soksoksok ideje nem fejtettem már itt ki semmiféle teljesítményt, de ez azért volt, mert nagy munkákkal voltam elfoglalva, nagy és nagyon hosszú ideig tartókkal. Ezek közül az egyikről fogok most mesélni, vannak még mások, akik még mindig folyamatban vannak, majd rájuk is sor kerül. A másik dolog, hogy nagyjából a végére értem a gitáron általában végzendő javítások bemutatásának, ugyanazt többször nem akarom megírni, inkább kitalálok majd valami okosat... De nem ma :) Viszont akit nem annyira a részletek érdekelnek hanem inkább a miből mi lett, annak javaslom a bejegyzés középső jó hosszú részének átugrását a hogyanokról. Az első pár kép után nyugodtan egy laza csuklómozdulattal a bejegyzés végéig lehet görgetni, elég szép lesz a kontraszt... (de azért elárulom, hogy közben is lesz pár szép kép, vagy hasznosság - vagy nem)

Naszóval viszont egy Epiphone akusztikus gitárról lesz szó, ami csúnyán sérülten került be a műhelybe, és menthetetlenségének látszata ellenére, vagy pont azért nagy kedvem kerekedett rendbe hozni, úgyhogy úgy nagyjából tavaly szeptember környékén elkezdtem vele foglalkozni. A képek sorában nyomon követhető az általam használt képrögzítő masinériák fejlődése is. Így nézett ki a kicsike, amikor úgy tűnt végső nyughelyére a műhelybe érkezett:

nem mondhatnám, hogy kegyes volt hozzá a sors...
A káve - mint látható - egy részen teljesen javíthatatlanná vált, a bordák, gerendák felváltak, más nem is akart vállalkozni a javításra, én is csak inkább úgy, hogy nekiállok, aztán majdcsak lesz valami, vagy nem...
A háton lévő repedés szerencsére nem volt hiányos, és szépen összehúzhatónak tűnt.
Így aztán először kezdődött a barbárkodás, amit azért bármennyire is próbálnám tagadni, igencsak élvez az ember... Legalábbis nem mindennapi alkalom fűrésszel és fúrógéppel nekiesni egy hangszernek, de muszáj volt tisztázni a nagyságrendeket, hogy mi az, ami még javítható, és hova kell valami újat kitalálni.

Először a fűrészé volt a főszerep, gyilkosnak képzeltem magam közben
Aztán jött a fúró, a képek a kezem remegése miatt nem igazán élesek - najó nem.
Aztán lassan kezdett körvonalazódni, hogy mi maradhat



Végül mesterem és tanulótársam segítségével kitaláltam, mi legyen a helyzet. Egy új darab kávalemez.
Ahhoz, hogy bármilyen új darabot kezdhessek tervezgetni, először minden elemet, ami mozgolódott a helyére kellett rögzíteni, véget vetendő a rakoncátlankodásnak. Így aztán ezután őrült ragasztgatás kezdődött, mint az előző képen is látszik a bordák néhány helyen már nagyon elhagyták volna a helyüket... Ráadásul össze kellett zárni a háton tátongó repedést is.

Elnézést a homályosságért, ezeket még egy mobillal fényképeztem, de legalább van egy ilyen régiesebb hangulata néhánynak, de nemsokára jobb lesz :)
Ezzel a háton lévő repedéssel nagy szerencsém volt, mivel szinte tökéletesen illeszkedett a két elvált felület, egy-két szálkát kellett csak eltávolítani.
minél több ponton szorítok, annál jobb :)
A falon antigravitációs székek.
Miután a hátrepedés megragadt, jöhettek a bordák végei, ezekből akár több is ragadhat egyszerre.
Ezt a képet meg nem lehet elforgatni... A bordák végére vigyázni kell, hogy ne nyomódjanak meg, attól csak még gyengébbek lesznek.
A szokásos belső bordavisszanyomós - kívülről ellentartós - ékelős - ragasztás
Ezúttal jól hozzáférhető premierplánban az ék. Fontos, hogy minél jobban ki tudjuk tolni a végéig, úgy fejt ki igazán feszítő hatást. Ezt nehéz elérni, mivel a borda a vége felé vékonyodik, pont olyan hosszú darab pálcika kell, ami szinte a borda legvégénél be tudunk szorítani. Sajnos ráadásként ezt a műveletet többnyire vakon kell végezni, itt most kapóra jött a hangszer oldalában tátongó lik.

Itt volt egy hosszabb kimaradás, lévén, hogy volt más munka is a műhelyben, közben inkább a tervezéssel haladtam előre, kitaláltam, hogy egy mahagóni svartniból (vastag furnér) fogom meghajlítani a hiányzó kávadarabot, csináltam egy fektetőt a hangszernek, amit először szorítónak szántam, de aztán rájöttem, hogy egy kész gitár alakja kellően nem szabályos ahhoz, hogy a pontos negatívját el lehessen készíteni. A külön érdekessége a dolognak, hogy a fektetőhöz szükséges alapanyagot (egy tetőgerenda darabját) balaton melléki otthonomból hoztam fel, és Pestről szállítottam ki busszal Veresre. Balszerencsémre éppen a legmogorvább buszsofőr volt soros, akit annyira sikerült felidegelnem a méretes idegen tárggyal, hogy szokásos rosszindulatú mormogása helyett kifejtette, hogy ilyesmit csak becsomagolva lehet felhozni a buszra. El is határoztam, hogy legközelebb kötök rá egy masnit.

A tetőgerenda egy darabja
kigyalulás után mindjárt szebben fest
Az akkor még szabályosnak hitt körvonal

Eddig van csak képem a készítésről, de ezután jött a finomgyalulás, vésés, csiszolás, de végül az istennek se akart pontosan olyan lenni, mint a gitár oldala, de később még kiderül mennyire jó hasznát vettem így is!
Ezekután paradigmaváltás következett be a képrögzítésben, illetve elzarándokoltam Csömörre, hogy megvásároljam a szükséges mahagóni svartnit. Alapvetően javaslom mindenkinek, aki fát szeretne vásárolni, hogy sose az irodában próbálkozzon, hanem próbáljon a munkarészlegre beférkőzni, sokszor az ott dolgozók készségesen segítenek, jobban tudják, mire van szükségünk, és ráadásul még a pénztárcánk (ha van ilyen) is jobban domborodik az esemény után, mintha a irodában intéztük volna a dolgokat. Így esett még régen, hogy a gimnáziumi tablónk faanyaga a fényképek mögé szükséges külön falapocskákkal és a kerettel egyetemben is fele annyiból jött ki és azonnali hatállyal elkészült, mint a párhuzamos osztály egy darab méretre vágott táblája, amit az irodában rendeltek meg és egy hetet kellett várni rá. Mellesleg akkor nem álságos indíték vezérelt minket, pusztán tévedésből a gépműhelybe tévedtünk. És persze nagyon sok helyen az irodisták is nagyon képzettek és segítőkészek. Már vetkezem is le az előítéleteimet.

Miután beszereztem a mahagónit, kidolgoztam a gitár káváján tátongó lyuk széleit rézsutasra  a tető felőli oldalon, hogy ne kelljen külön rögzítő elemekkel bajlódni, illetve, hogy legyen átfedés a régi és új anyag közt. Ez egyébként a mesterem - nem is akármilyen - ötlete volt. A hát felőli oldalon ugyanakkor meg akartam őrizni a szegőlécet ahol lehetett, ahol pedig nem, oda kicsi jávor háromszögeket gyártottam, hogy azok vegyék át a ragasztási felület, és merevítés szerepét.

Itt láthatóak a kis háromszögek, amik beragasztásra kerülnek a hát belső oldalára, balra fenn a szorítófájuk.
A szorítás módjának mikéntje, ezzel a módszerrel szépen be lehetett állítani a kis háromszögek helyzetét.
A finomított kis jávorok
És a beragasztás folyamatban
haladunk-haladunk
Olyan lett, mint egy fura száj, legalábbis most olyannak látom
A látható felületeket úgy kell kidolgozni, hogy minden ponton felfeküdjön majd rájuk a kávalemez.

A lyuk végeinél plusz erősítéseket gondoltam szükségesnek. Egy a megmaradt kávára, egy a szegőlécre fekszik fel, amiből megmentettem, amennyit tudtam.
A másik oldal
ez minden merevítés.
Közben ha eluntam a ragasztási felületek, és a merevítések csinálgatását, kigyalultam a mahagónit kellő vastagságúra, kicsiszoltam a felületét, amennyire lehetett. Nagyon szép lett egyes helyeken, de sajnos a furnér úgy lett hántolva, hogy helyenként mély kiszakadások voltak benne, úgyhogy nagyjából pont egy kellő méretű darabot tudtam felhasználni belőle kávacélra. Itt azonban elkövettem egy hibát, ugyanis levágtam majdnem méretre a darab hosszát, aminek az lett az eredménye, hogy hajlításkor igencsak megizzadtam, ugyanis hosszabb darabot sokkal könnyebb hajlítani, mint rövidet... Mindig tanul valamit az ember. Miután megvolt a méretre vágás, kezdődhetett az áztatás, hajlítás, majd száradás után a méretre vágás helyére illesztés.

Rezgőcsiszoló - lazítja az izomzatot.
Mahagónifinomodás lépései



Az oldalél kidolgozása, ez később még  hajlítás után fel lett frissítve
A beáztatott kávalemez forró hajlítóvason kerül megformázásra, nem épp könnyű feladat
Ahogy a víz gőzzé válik, az anyag képessé válik alakjának megváltoztatására, és ahogy távozik belőle a víz, végérvényesen megmarad felvett formája.
A hajlítóvas hőmérsékletét lehet állítani ebben a konstrukcióban de egy, akár lángokkal belülről forrósított cső is megteszi, csak nagyon óvatosnak kell lenni, ugyanis, ahogy elszökött a gőz, a fa nagyon hamar megég, sosem szabad egy helyen sokáig tartani.
Mire sikerült ezt az alakot létrehoznom, iszonyatosan elfáradtam, utána egy álló órán keresztül csak ültem, és bámultam ki a fejemből.


Nagyjából stimmel is, de ez a nagyjából még sok erőfeszítést fog igényelni a szorításnál.
Ezek után, mint már írtam, jöhetett a méretre vágás, illetve próbálgatás, majd a ragasztási felületek pontos kidolgozása, illetve a ragasztási módszer kitalálása. Mivel nem volt elég sok brutálisan nagy szorító, kénytelen voltam fabrikálni párat. Ehhez vettem hat darab menetes szárat, nagy alátéteket meg anyákat, és pár darab fával nagyon hasznos szorítókat sikerült összehoznom, el is neveztem őket Janinak, Bobinak, meg még valaminek amire nem emlékszem.

Szépen türelmesen - például a képen látható reszelővel is - kidolgoztam a végleges körvonalakat.
A tető felőli oldal és a lekerekített végek élei rézsutasra lettek reszelve
Folyamatos ellenőrzés
A pillanat, amikor rájövök, hogy nincs elég szorító. A szorítópofákat minden egyes pontra el kellett készíteni különböző profillal, ezért is vannak beszámozva. Közben rájöttem, hogy nagy szolgálatot tesz a fektető, amit - eleinte úgy tűnt feleslegesen - készítettem, enélkül nem nagyon tudtam volna mire meghúzni a szorítókat, így volt egy kényelmes, stabil ellentartó pont.
Miután aztán legyártottam a maradék szükséges szorítókat, jöhetett a próbaszorítás és a ragasztás. Ez mindig a legizgalmasabb, és egyúttal legidegőrlőbb pillanat, bonyolultabb ragasztásoknál száz százalék, hogy valami nem pont úgy fog működni, mint a próbaszorításnál, úgyhogy érdemes előre pallérozni magunkat az idegesség ellen, hogy még időben ki tudjuk javítani a hibát.

készülődés a nagy pillanatra

egyre zsúfoltabbá válik a helyzet, viszont a fektetőnek eszkábáltam "lábakat", így elég tűrhetően hozzáfértem mindenhez
Jani, Bobi és társa
A végleges állapot - sündisznó - kényes egyensúly

A száradás után nagy várakozásokkal szedtem le a szorítókat, és nem kevés meglepetésemre és megkönnyebbülésemre minden a helyére került. Jöhetett a felületek összedolgozása.

A felhasznált eszközök halmaza
Tádám - háttérben egy nem teljesen eredeti, de nagyon hasznos találmány - a bundtartó

Bármennyire úgy tűnik, ez nem rés - elsőre én is azt hittem - hanem az új kávalemez túlnyúlása, amit majd le kell dolgozni. A vastagságba beleszámoltam ezt a felesleget.

nem mondom, még meglehetősen nyersen fest a dolog
ide fog kerülni majd az új szegély


Szerencsére belül is szépen hozzáragadt minden mindenhez, amihez kellett neki

egész lakályos :)
Véső, gyalu, reszelő, csiszoló

Finomodik - finomodik, de ami a végén kijön, az még mindig nagyon nem finom... Mér nem kezdték olyanból, ami már legalább majdnem finom. Például a krumpli...
Hogy honnan jön ez a sárgaság, nem tudom...
Itt még nem kellett túlságosan kicsiszolni, majd csak a lakkozás előtt.
Itt következett a szegély kérdése, ugyanis ez a meglehetősen fontos alkatrész az új kávalemez hát felőli oldalán hiányzott, és ezt valahogy orvosolni kellett. Elviekben semmilyen szerszám nem volt alkalmas erre a feladatra a műhelyben, de sikerült a marógépből és pár nem teljesen de legalább félig hozzávaló alkatrészből olyan távtartót eszkábálni, amivel egy bizonyos vastagságot tartva tudtam lemarni a szegély helyét. Amúgy nem vettem műanyag bandázst, mint amilyen eredetileg volt a hangszeren, inkább fűrészeltem egy vékony jávorfadarabot, és azt gyalultam ki szegélynek. A kívánt vastagságon meglepően hajlékony lett.

Így sikerült megcsinálni a szegélylemarást


Milyen szépen csatlakoznak a különböző anyagok
Itt már látszik a jó fényképezőgép áldásos hatása
A hosszú jávorhulladék egyik élét először egyenesre gyalultam
Aztán fűrészeltem belőle egy vékony csíkot

Leragasztottam az asztalhoz és kigyalultam arra a vastagságra, amire kellett


És íme az eddig legdekoratívforgácsosabb kép!

A ragasztás során megint nagy hasznát vettem a lábas fektetőnek, ahogy annyi hangszernél azóta. Így nem csúszkált el a fonal.



Jöhet a ragasztómaradékok eltávolítása és szintek kiegyenlítése, nem mondom, jó sokat ráhagytam óvatosságból






Megérte vele vesződni

Hát eléggé megkönnyebbültem, hogy sikerült összehozni ezt a szegélyt, mert nélküle meglehetősen hiányosan festett volna a kép. Most jött minden nem szintben lévő felület összecsiszolása és finomítása egészen hat-nyolcszázas szemcsefinomságú papírokig, hogy aztán jöhessen a lakkozás.

Rossz az, aki rosszra gondol. Én rossz voltam, de a repedés iránya ezt követelte
Egy ártatlanabb szemszög
Egyre kevésbé
Hogyan tüntessünk el apró egyenetlenségeket? Saját csiszolt por + pillanatragasztó csodákra képes.
Csak legyen türelmünk kicsiszolni a végeredményt...
Ilyesmi lesz egy durvább csiszolás után
csiszolcsiszolcsiszol
A mahagóni egy szép fa, főleg egy kicsit leolajozva


Lakkozásra előkészítve, csak hagyjuk kiszikkadni az olajat teljesen, nehogy ledobja a lakkot


Egy kis összehasonlítás a régi darabokkal...
Mindezekkel meglévén jöhetett a lakkozás kényes művelete, sajnos még mindig primitív eszközökkel, azaz szprékkel, és gyenge minőségű nitrolakkal. A baj ezzel az, hogy nem fúj teljesen egyenletesen, nem porlaszt szépen, köpköd, stb. Sokat kell fújni belőle, és sok megy feleslegbe, ami pedig nem szép dolog, de amíg ez van, ez van... Azért próbáltam a lehető legkevesebbet fújkálni mellé. Mindenesetre egy alapos kimaszkolás az olyan helyeken, ahol nem szeretnénk, hogy lakkos legyen a hangszer, nem árt.

Úgy kell maszkolni, hogy sehogy se juthasson a lakk olyan helyre, ahova nem kéne, elég szar dolog a nem jó helyre került nitrot kapargatni...
Valamiért ez a kép olyan, mintha bluescreen előtt fotóztam volna le a gitárt, és beillesztettem volna egy hátteret, és ki lenne a megmondhatója, hogy nem így történt-e
Háttérben a csodás nitrospalackok
Az első rétegek egyike után



Sok visszacsiszolás és még több réteg után keletkezik egy masszív felület, amit aztán újból kezelésbe kell vennünk - a változatosság kedvéért - csiszolópapírral. Az számít már végleges vastagságú lakknak, ami elfedi a felület egyenetlenségeit visszacsiszolt formában, és ennek ellenére elég vastag marad ahhoz, hogy védje a hangszert.

A végleges vastagságú lakk

És kezdődhet a leghosszabb játszma, amiben 1200-as finomságú papírral eltüntetjük a régi és új lakkrétegek közötti eltéréseket, amennyire csak lehetséges.
Eleinte még jól elkülönülő határok, aztán ahogy sikálunk, egyre közelednek egymáshoz a dolgok... Figyelni arra kell legjobban, hogy óhatatlanul a régi lakkot is megcsiszoljuk, semmiképp sem szabad túlságosan elvékonyítani, vagy teljesen lecsiszolni a fáról.
A repedések is szintbe kerülnek, így csak a szem fogja látni őket, a tapintásnak "láthatatlanok" lesznek

Ahogy elmúlnak az éles kontúrok, egységes matt felületet kapunk
Fénytörésében persze mindenképp kicsit különbözni fog az új lakk, de ez csak bizonyos szemszögből látszik, és még így is elég csekély
A mélyedések kicsiszolása folyamatban
Ugyanaz történik a káva esetében is, mint a hátnál.
Semmi erőlködés, csak könnyed mozdulatok szálirányban, sosem nyomjuk erősen oda a papírt.

Aztán itt is vannak persze kontúrok amiket el kell tüntetni

Csak türelem kérdése és sikerül is

A csiszolás után magából a javításból már csak a polírozás marad hátra, illetve a szokásos élvezkedés a fényes felületekkel, ezt sajnos nem tudom megállni...

Kezdődhet az vég nélküli törölgetés...
polírpasztahernyók

Közeledve a célhoz
A repedésre koncentráljak
Vagy a lámpára?
Lámpa-amőba ciklus első kép
Második
Záró




Éppen a tökéletlen lakk eredménye, hogy mégsem lehet "elég" vastagon fújni, mert berepedezik, ezért apró egyenetlenségek maradhatnak.

Ez valójában egy lámpa
Ahogy ezek is

Tulajdonképpen ezzel a javítás része kész is a gitárnak, azonban, mivel az öcsémnek szántam születésnapi ajándéknak, egy berakást terveztem bele, amit úgy gondoltam, el fogja nyerni a tetszését. Először felmértem a lehetséges méreteket, megterveztem a formákat, majd szépen sorjában kiválasztottam a berakások alapanyagát, dunai kagylót és szép tükrös jávorfát. Az utóbbit pirosra pácoltam, majd kivágtam mindkettőt méretre, az éleket pontosra reszelgettem, majd nekiláttam, hogy késsel, apró vésővel, maróval elkészítsem a helyüket a fogólapban. Ennél a résznél mindenképp érdemes figyelni a pontosságra, a túl nagyra csináljuk a lyukat, látszani fog a hézag a berakás és a fogólap között, ami nem a legszebb, sok gyári hangszeren nagyon rondán van az ilyesmi kivitelezve, ha meg túl kicsi a luk, értelemszerűen nem tudjuk beletenni a berakást... - ki gondolta volna...

Tervek megrajzolása a rendelkezésre álló méretre

ez máris egy jó pillanat arra, hogy elképzeljem, hogyan fog festeni ha készen lesz
Aztán jöhet az anyagok előkészítése, jelen esetben a jávorfáé
Vékony lapot vágok belőle előszöris. Egy alkalommal egy egyszeri zenész bejött a műhelybe és azt tudakolta tőlem, mire használok étolajat a javításban. Körülbelül két perc döbbenet után sikerült rájönnöm, hogy a háttérben látható csodálatosan minőségi nedűre gondol... Van itt még azért szakértelem, kérem ...

Aztán jöhet a gyalulgatás
Majd a fűrészelgetés
És a pácolás. A színanyagról nem tudom pontosan milyen származék, politúrhoz szokták alkalmazni, az van a nagy befőttesüvegben is, ebből csak pár csepp kell, hogy jobban kopásálló legyen a beszívódott anyag. Sajnos amúgy nem szívódott be eléggé, úgyhogy más trükkhöz kellett folyamodnom, de mindent a maga helyén
pirosodáspirosodás
A korábban begyűjtött dunai kagyló szuper alapanyag a berakásokhoz, csak találjunk megfelelő méretű darabot...
Aztán újból... Jön a fűrészelés

Folyamatos ellenőrzés
És reszelgetés, míg el nem jutunk a végleges alakhoz
Ha már elégedettek vagyunk a berakás formáival, jöhet a meder elkészítése. Korábban ezt csak késsel és vésővel csináltam, most egy kicsit rásegítettem a háttérben látható távtartós minimaróval is.
A korábbi berakáspöttyöket kipattintottam ahol kellett
A pác nem teljes átitatódását azzal kompenzáltam, hogy a berakást mélyebbre süllyesztette, és felette pillanatragasztóból csináltam védőréteget. Nem mondom, sokkal egyszerűbb lett volna, ha sikerül teljesen impregnálni a fát, vagy eleve valamilyen vörös fát választani, de akkor és ott ez az anyag állt a rendelkezésemre.
A gödörnek a lehető legpontosabbnak kell lennie, hogy ne legyen hézag.
Hogy amikor beillesztjük a berakást, az pontosan a helyére illeszkedjen
Az elkerülhetetlen apró repedéseket, hézagokat pillanatragasztóval és a fogólap saját anyagának csiszolt porával töltjük fel, így majdnem láthatatlanok lesznek.

Treff
Káró
Pikk
És mind egybe... Talán mondanom se kell, hogy öcsém kedveli a kártyát :)
Végül ha a bundokkal is elégedettek vagyunk (én azért átsíkoltam, profiloztam őket az alaposság kedvéért) leolajozhatjuk a fogólapot.
Most már nem is volt más hátra, mint, hogy véglegesen letisztogassam a hangszert, felhúrozzam, és gyönyörködjek benne, valamint kipróbáljam. Azt kell mondjam, nem tudtam mire kéne számítanom a hangszer hangját illetően, főleg ilyen sérülések után, de a véleményem helyett beszéljen a felvétel, amit csináltam róla, és még néhány kép az elkészült hangszerről. A javításban sokat segített elsősorban tanulótársam, "Szander Pál", aki éppen most lehel életet újdonsült blogjába, illetve mesterem is, kösz nekik.


Fényképezőgépen felejtett villanyfényfehéregyensúlyszűrővel
Még jó, hogy tavasz van, illik hozzá
Ezt nem hagyhattam ki... Tanulótársam naturodadaista művészi kompozíciója nem maradhatott a mulandóság homályában


Meg kell mondanom, az elején nem nagyon biztattak, hogy sikerülni fog ez a javítás, de szerintem az eredmény megérte a fáradságot, nemkülönben öcsém öröme, amikor kezébe adtam a hangszert.
És akkor még a végére egy előtte utána kontraszt és az ígért felvétel:




A szám amúgy Bert Jansch Angie-je sajátos és meglehetősen kezdetleges feldolgozásban