2014. február 23., vasárnap

Telecaster koptató, és f-lyuk szegélyezés

Mai bejegyzésemben egy kettős munkáról írok, ami inkább az átalakítás kategóriába esik, mint a javításba. A kiindulópont egy egyedi készítésű diófa test-jávor nyak Telecaster kópia, amire sajnos nem sikerült olyan koptatót szerezni, ami illeszkedett volna a hangszedő alakjához. Volt a testen ezen kívül egy díszítő f-nyílás is, ami csak szimplán ki volt marva a top anyagból, míg a test körvonala sárga celluloid-szegéllyel volt körbevéve. A hangszer gazdája szerette volna, hogy valamilyen egységesebb hatás alakuljon ki, így megkért, hogy szegélyezzem körbe az f-lyukat, illetve készítsek olyan koptatót, ami illeszkedik mind a hangszedők, mind a híd, illetve az elektronika-gödröt-fedő lemez alakjához. Végül abban egyeztünk meg, hogy jávorból fogom csinálni a szegélyezést és a koptatót is, mert a világos fajták közül ez eléggé kopásálló, nem mellesleg ez állt rendelkezésemre.

Maga a hangszer nagyon tetszetős, és korrekt módon elkészített darab, mellette a jávor található, ami alapanyagul szolgált a munkákhoz.
A koptató problémájának veleje látható a képen, vagyis, hogy nem illeszkedik szép pontosan a hangszedő keretéhez, ami nem is csoda, tekintve, hogy a Telecasternek másféle koptatója szokott lenni eleve.
A koptató anyagának előkészítéséhez először lefűrészeltem egy megfelelő vastagságú lemezt a jávortömbből, közben, amikor elfáradtam, megrajzoltam és kivágtam egy nagyjábóli sablont kartonból, hogy tudjam, milyen méretek kellenek majd. Ezután jött a vastagság kidolgozása gyalulással és csiszolással, majd a jávor megerősítése egy keresztezett szálirányú furnérral a repedezés és vetemedés elkerülése végett. Utána már csak ki kellett vágni az alakot, körbe reszelni, letörni az éleket, kifúrni és mélyíteni a csavarok helyét, és máris kész volt a frissen hamubasült koptató. Mindez képekben:

őjávorsága
gyalulni a lemezt
utolsó simítások a gyaluval
némi forgács elkerülhetetlen (menyasszonyom értelmező szótárában: értsd. kosz)
és ragad a jávor a furnérhoz
és reggel lett és este, és most látom, hogy a kartonsablont már a rétegelés után csináltam...
vázlat - nagyon sufni
Az eddig használt, és a tervezett koptató közötti különbségek, látható, hogy a külső körvonal sem volt mindenhol egyenletes távolságra a test szélétől.
a kartonsablon után jöhet a jávor formára vágása - lombfűrésszel

nyers
első ráillesztés, és f-nyílás szegély spoiler, ne nézzetek oda
Közben persze nem lehet mindig csak a munkára koncentrálni ugyebár... A körömlakk-költeményeket is meg kell csodálni!
És végül kifúrtam a csavarok helyeit, és kimélyítettem nekik a helyet, hogy ne lógjon ki a fej. Végül aztán a képen láthatónál eggyel több csavarral fogattam fel, a jobb felfekvés érdekében, de az csak majd az utolsó képeken látszik.
csavarfej és élletörés
mélyítés kissé rusztikusan

végül a felfogatott koptató, ami később a hangszer gazdája által lett lakkozva



itt látható, hogy még a jobb-alsó sarokba hiányzott egy csavar, az a végére bekerült.
szép szabályos rajzolatú jávor
Persze, miközben a koptatón dolgoztam, egyúttal az f-nyílás szegélyezésen is tevékenykedtem. Ehhez vékony jávor-csíkot vágtam és gyalultam ki. Beáztattam őket meleg vízbe, majd amikor már eléggé megpuhultak, behajlítottam-ragasztottam őket a helyükre. Ez így elég egyszerűen hangzik - nem az. Vért izzadtam, mire hajlandóak voltak a lécecskék megfelelően meghajolni. Ráadásul ha már egyszer sikerült őket meghajlítani, a világ minden kincséért sem lettek volna hajlandóak a helyükön maradni. A képeken majd látható, hogy minden létező eszközt bevetettem a kiékelésükre. Az f-ek fejénél meg olyan szoros volt az ív, hogy ilyen vastagságú léccel csodálom, hogy egyáltalán sikerült megcsinálom. Vékonyabbra viszont nem nagyon hagyhattam, mivel a hangszer külső szegélyezéséhez akartam igazodni. Végül aztán nagy nehezen sikerült mindkét oldalt beragasztani, jött a feleslegek levágása, -reszelése, és a csiszolás. Képekben:
 
Az f-nyílás eredeti állapotában
a csíkok vágása az egyik kedvenc fűrészemmel
jávor csíkok

ékelni minden létező eszközzel


az egyik oldal beragasztva
a másik oldal hasonló kihívást jelentett



tádám

csiszolás-csiszolás

különböző perspektívák


a sok szenvedéssel járó kanyarulat

Még néhány apróság volt hátra a hangszeren, egy-két felesleges lyukat kellett eltüntetni, és kész volt egy egységesebb kinézetű, mutatós Telecaster. A végére még jöjjön néhány fotó a befejezésről:

puskázás
a puskázásnál, ha látható helyre szánjuk, nem árt figyelni, hogy ne a bütüfelület álljon kifelé, mert az lakk hatására nagyon besötétedhet, plusz nem is mutatja ugyanazt a rajzolatot, mint a fa környező része


Az előző két kép a szokásos előtte-utána, itt pedig teljes életnagyságban
És végezetül Telecaster egy furcsa perspektívából


2014. február 10., hétfő

Elektronikát bele!

Adott egy olcsó klasszikus gitár, aminek szép hangja van, és egy zenész, akinek arra van szüksége, hogy koncerten, kihangosítva használja a hangszert. Elég sokfajta lehetőség van ennek a problémának a megoldására, de nem hiszem, hogy van költséghatékonyabb annál, amiről most írok. Az ötlet amúgy nem az enyém, a hangszer gazdája már korábban kigondolta a megoldást.

Én is többször léptem már fel különböző formákban klasszikus gitárral színpadon, így szintén szembesültem azzal, hogy egyáltalán nem egyszerű kihangosítani egy nejlon-húros hangszert. A legtökéletesebb megoldás a mikrofonozás, ezzel azonban jópár olyan probléma van, amit a vékony pénztárcájú zenész nem tud elkerülni, vagy pedig a körülmények teszik lehetetlenné a megoldást. Az első ilyen persze maga a mikrofon. Jó esetben van egy saját profi mikronod, de ez nem igaz az esetek többségére, márpedig a fellépőhelyek nem nagyon vannak ellátva ilyen szempontból. De még ha van is saját mikrofon, akkor sem garantált az eredmény, hiszen a hangosítón fog múlni, hogy sikerül-e jól beállítani a dolgokat. Egy zajosabb helyen, pláne, ha a gitár mellett van más hangszer is, a mikrofon nem fog működni. Így maradnak a különböző hangszedők, amelyekből elég széles a választék, és irány a csillagos ég. Főleg az árban.

Az akusztikus gitárok hangosítására szolgáló hangszedő-előerősítő-rendszerek komolyabb esetben többutas megoldások, ami azt jelenti, hogy a rendszer többféle módon gyűjti össze a jelet, és abból jó esetben saját szájízünk szerint keverhetjük ki az általunk legjobbnak talált gitárhangot. Ehhez jöhetnek még hozzá a különböző aktív funkciók, a hangszínszabályzás, mély-közép-magas kiemelés-vágás (equalizer), és a hangerő-szabályzás természetesen. És akkor még nem beszéltünk a különböző pedálokról, amikből akusztikus gitárhoz is gyártanak szép számmal...

A jel érzékelésére alapvetően három módszer létezik. Az egyik, a már említett mikrofonos megoldás, illetve ennek hangszertestbe szerelt változata, ami a hangszertest belső hangját adja vissza. 

Második lehetőség a piezoelektromos hangszedő, ami egy speciális kristályt használ a hangrezgés elektromos jellé alakítására. Ebben az anyagban mechanikai rezgések hatására elektromos impulzusok keletkeznek, melyek nyilván leképezik a felvevő hely rezgési tulajdonságait. Különböző-féleképpen lehet elhelyezni ezt a hangszedőt típustól függően, vannak alsó nyereg alá kerülő, illetve a tető belső oldalára a híd alá felerősíthető modulok.

A harmadik megoldás az elektromos gitároknál is ismert mágneses hangszedő, ez azonban csak olyan hangszereknél működik, amelyeknek húranyaga mágnesezhető.

Önmagában mindháromnak megvannak a hiányosságai. A mikrofonos rendszer, ha gitártestbe van építve, gerjedékeny, illetve zártabb hangot produkál, más karaktert, mint amit valójában hallunk, amikor egy gitár megszólal. A piezo egyáltalán nem, vagy jó esetben is csak kis részben képes a fatest rezgéseit jelekké alakítani, és a probléma nagyon hasonló a mágneses hangszedő esetében is.

Sokat javíthat a problémán a hangszín szabályozó-kiemelő. Természetesen ezzel sem fogjuk tudni reprodukálni azt a rezgést, ami nem jelenik meg jelként a vevőkből, viszont jó hatékonysággal szűrhetünk ki olyan tartományokat, amik bántóan erősek lettek (például a piezo jellemzően éles hangját)

Nos ilyen csodás hosszú fejtegetés után mi sem természetesebb, mint hogy a lehető legfapadosabb piezo rendszert szereltem be egy szintén minőségi fapadosnak tekinthető klasszikus gitárba. Az eredmény ennek ellenére szerintem tök jó lett. Talán azért, mert a nejlonhúrból nem tud annyira bántóan éles hangot produkálni a piezo, és egy kis magas-vágással érzetileg egész közeli hangot tudtam belőle kihozni a hangszeréhez. A következőkben bemutatott átalakítás gazdaságos is, és el is éri célját. Jöjjön az munka, képekben:

Először is ki kellett találni, mi hova fog kerülni. Ismét hasznát vehettem az egyszer céglátogatáskor ajándékba kapott hajlékony papírvonalzónak
Körvonalak feljelölve
A lakk óvása érdekében körbekarcoltam a kivágandó területet. Szerencsére különösebben nem kell félnünk a beavatkozástól, mert rétegelt lemez a káva.
aztán jöhet a pusztítás...
némi fűrészelés, reszelés, csiszolás után...

a végeredmény a vezérlőegység pontos negatívja
Egy mezei aktív előerősítő és akvalézer. Sok hangszerben van ilyen az alapkategóriások közül.

Utána következik magának a hangszedőnek a beszerelése. Lyukat kell fúrni a hídba, amin keresztül a vezetéket áthúzzuk, illetve mélyíteni és szélesíteni kellett a vájatot, amibe az alsónyereg módosított változata fog visszakerülni. Még mielőtt valaki szívbajt kapna, a lakkon fekvő csiszolófa másik oldalán nincs 100-as papír :)
Egy nagyon egyszerű trükk a lakk feltépődésének elkerülésére. Mielőtt lakkos fába fúrunk, ragasszunk rá maszkoló-szalagot... Egyszerű, de nagyszerű.
A végeredményről most videót nem töltök fel, mivel jelenleg az albérletem körülményei nem teszik lehetővé, hogy igazából bemutassam a különbséget erősítővel és anélkül. Mindenesetre nekem kellemes meglepetés volt, hogy működik a dolog, és nem is rosszul, egy olcsóbb hangszert hamarosan magamnak is átalakítok így. A végére pedig pár kép a kész elektroakusztiakusított gitárról.


ez a modell amúgy egy nagyon egyszerű, de megbízható darab, Yamaha C-40, és most már a hangerejének is csak a láda mérete szab határt...